Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Előbb vámpírrá lesz a halott

tetemed, sírod elhagyod,

megkísérted szülőfalud,

hogy fajtád vérét szívjad ott;

éjfélkor lányod és hugod

és asszonyod vérét szopod;

de gyűlölöd e tested porát

laktató szörnyű lakomád,

mert mielőtt elhullanak,

megtudják, hogy uruk te vagy,

s oly átkot fognak szórni rád,

hogy elszárad minden virág.

S az egyik tiszta áldozat,

a legkisebb, a legbájosabb,

megáld majd, apának nevez -

míly lángra gyújtja szíved ez!

Mégis bevégzed művedet:

látod hűlt orcáját, meredt

szemének kéklő üvegét,

melynek jegében ott a vég;

akkor majd szennyes ujjaid

kitépik szőke fürtjeit,

melyekből egyet, ameddig élt,

minden kincsednél többet ért,

de most, hogy elvonulsz vele:

gyötrelmeid emlékjele!

Tennen véred csöpögve dűl

agyaraid s ajkad közül,

majd visszaszöksz sírodba, hogy

ifrítek s gúlok közt forogj,

míg tőled mind meg nem riad,

te náluk is borzalmasabb!

BÖLCSESSÉGEK VÁMPIROKTÓL

 

 "A halál és a feltámadás mindig összeroncsolja a halandószellemet, úgyhogy az egyik gyűlölni fog, mert elvetted az életét, a  másik kegyetlenkedni fog, mert megveted. A harmadik dühöngő őrültként ébred, a negyedikből szörnyeteg lesz, kinek nem parancsolhatsz. Az egyik féltékeny lesz a felsőbbrendűségedre, a másik kizár önmagából.         

"Csak az a gonoszság amit annak tartanak! Isten válogatás nélkül gyílkol,és mi is úgy teszünk. Nincs hozzánk foghatóbb teremtménye,semmi sem hasonlít úgy rá,mint a vámpír."

(Lestat)

 

"Minden vámpír életében eljön a pillanat, amikor az örökkévalóság gondolata elviselhetetlenné válik. Árnyak között élni, a sötétség leple alatt, csakis a magunkfajták társaságában, a magány mocsarába süllyedve. A halhatatlanság remek ötletnek tűnik, míg rá nem jössz, hogy egeyedül maradtál..."

(Lestat)

Szemeid, mint szomjas víznyelők,
Örömre váró tiszta őrület,
Feneketlen csapdák, mint mély kutak,
S a kutak mélyén, örvénylő szédület.

A világ bánt, s hogy élhess, hát védekezz!
Legyél kaktusz, de ne feledd, hogy
A tüskék ködén át
Időnként szárnyra kél a vágy,
Kinyílnak a kaktusz virágai.
Úgy tűnt, megnyílnak nekem is,
Hogy megmutassák,
Mit veszíthetek.
De kábultan az ölelésben, már ott
A tüskék újra nőni vágytak,
S most itt állok, tüskébe fagyott bénaságban,
És Te csak egy könnycsepp ködén át
Látod arcomat.